2020. január 26. Mysore
Lássuk csak, hogy is jutottam idáig. Összeszedem a gondolataim és megpróbálom elmesélni, hogy hogyan is néz ki a szemszögemből egyedül jönni Indiába. Az egész az otthonléttel, tervezéssel kezdődött persze. Lelkileg és mentálisan nagyon készültem az útra, hiszen tudtam már egy jó ideje, hogy A férj, nem fog elkísérni. Egyrészt persze eléggé ijesztő a gondolat, hogy az ember akivel az utóbbi 5 évem nagy részét töltöttem most nem fog támogatni, legalábbis nem úgy ahogy megszoktam, másrészt viszont lázadó szabad kis énem, nagyon is várta már ezt az utat, gyermeki kíváncsisággal és kalandvággyal. Milyen is lesz újra magammal lenni??
Szóval elég vegyes érzéseim voltak mikor útnak indultam, Dani persze kikísért a reptérre. Azért innen kezdem mert az első sokk ott ért engem. Búcsú - integetés - még egy csók - biztonsági átvizsgálat - integetés - kapukeresés. Na és itt ütött be a gyomorbavágó magány és rettenet a lelkembe. Csak úgy vittek a lábaim és csak néztem a kis lábakat kérdőn, hogy vajon milyen erő mozgatja őket, hogyan tevődik egyik a másik elé, mert ezt biztosan nem én csinálom, hiszen hihetetlenül be vagyok szarva. Egyedül (azon a reptéren ahol már egyszer eltévedtem) meneteltem a magányba, egy másik kultúrába, ahol sokkal inkább nő vagyok mintsem ember, A férj nélkül aki az identitásom elég nagy részét meghatározta az utóbbi években, és mindezt önszántamból teszem. Nem vagyok normális, ez már biztos. Megérkeztem a kapuhoz, ahol már rengeteg indiai gyakorolta a sorbanállást európai módra. Megbizonyosodom, hogy jó helyen vagyok. Közben folyamatos kapcsolatban a szerelmemmel, aki óvó támogatással próbál nem elaludni hazafelé menet, amíg fel nem teszem a kis popóm a gépre. Egy német férfi pár mellé telepedem míg a beszállásra várok. Nagyon európaiak és jókedvűek, kicsit próbálok belőlük örömöt és könnyedséget meríteni. Ez sikerül is :) Na és itt volt az első olyan alaklom, amikor felfedeztem az erőmet. Konkrétan a figyelmem koncentrálásával el tudtam vonatkoztatni a magánytól és pániktól. Felszállok a gépre, és meg sem állok Indiáig. minden simán megy Delhiben átszállok és magamhoz veszem az első indiai módon elkészített tápot. Nyami. Egyből megvan a kapu, a másik gép, és máris Bangalore-ban találtam magam. Itt egy pillanatra megtorpantam míg vártam a csomagokat van időm elmerengeni azon, hogy milyen katasztrófák és tragédiák történhetnek velem a következő órákban. Jön a csomag, így a gondolatok eltávoznak én meg már a reptérről kiszúrom a nevemet tartó sofőr urat, aki nagyon kedves, bepattanunk a kocsiba és röpke 4 óra múlva máris Mysore városában keressük a hostelt ahol első éjjel alszom. Útközben egy kisebb koccanás is történt, de a világnak ezen a felén ez annyira természetes, hogy rövid kiabálás után mindenki nyugodtan távozik a helyszínről. Én elfoglalom az ágyikómat, és már a másnap hajnalra gondolok, reggel azonnal megyek gyakorolni. Szinte alig tudok aludni, és cseppet sem esik nehezemre felkelni. Repülök a shala felé a rikshával. Az első gyakorlás meg is győzött arról, hogy igazán jó helyen vagyok, nincs miért aggódnom, innentől kezdve minden egészen egyértelmű. Átveszem a lakot ahol lakom, és kissé (nagyon) kiakadok, mert Shiva, úgy gondolta, hogy amíg nem jön Dani jobb lesz nekem egy másik helyen, ahol van CCTV???!…. hát mondjuk jó lett volna, ha megbeszéli velem, és máris azon filózok, hogy mi a fene akasztott ki ennyire valójában. A nyugati elmém még nagyon ragaszkodik az elvárt dolgokhoz és ettől nem enged szabadulni… Annak ellenére, hogy a hely ahol lakom tökéletes. Lassan megnyugszom, végülis itt volt az ideje, hogy kiakadjak végre valamin, nem lehet minden tökéletes. A napok innentől kezdve csodálatosan telnének, ha nem bukkannának fel kb egyből nem várt lakótársaim. Az első egy cuki kis gekkó, akivel a fürdőszobámat osztom meg :) ez egyáltalán nem zavart, de ami ezután jött… A helyszín a konyha és azon belül is a csap széle, ahol meglepő nyugodtsággal integet 7 cm nagyságú új ismerősöm legalább ekkora csápjaival. Egy csótány. Még otthon próbáltam erre is készülni, és nálam okosabbaktól tanácsot kérni, de az, hogy barátkozzam meg vele…. hát mit is mondjak… nem jött be. Berohantam a hálóban és próbáltam gyorsan elaludni, hogy majd másnap biztos sokkal bátrabb. Hát erre nem vagyok büszke, de kénytelen voltam likvidálni a szörnyeteget, mert az idegi állapotom azt mondta, hogy vagy ő vagy én. Azóta egyel talán lazult a kapcsolatunk, de nem hiszem, hogy valaha is együtt fogunk piknikezni a konyhában. Na hát ez volt a második SOKK és jelentem túléltem, és mégha a nagy könyvbe nem is ez a forgatókönyv van megírva, én azért büszke vagyok magamra :)
Innentől kezdve minden mesébe illő. Gyakorolhatok a tanárommal, aki hihetetlenül energikus és fókuszált. Ettől persze a gyakorlásom is ilyen, aminek a következménye hihetetlen izomláz és egyéb apróbb fájdalmak. Egyszerűen imádom ezt az állapotot, amikor annyira lelkes vagyok, hogy nem is érdekel semmi, csak csinálom és beleengedem magam minden egyes pillanatba. Napközben egyedül vagyok főleg. Magammal. Azt hittem, ha bármit csinálhatok akkor biztos egész nap lustálkodni fogok vagy valami hasonló haszontalannak tűnő! dolgot fogok művelni. De nem! Mindenhez van kedvem. Táncolni, énekelni, tanulni, meditálni… Minden olyan dolog jön magától amihez eddig a „kéne“ szócskát használtam kikerülésre. Ezt a szót megpróbálom száműzni a szótáramból ezennel. Ebbe a sokmindenbe olyannyira bele tettem magam, hogy elkezdtem érezni a lényem. Persze ez úgy hangzik mint valami vulkáni halandzsa, de sajnos a nyelv ezúttal eléggé lekorlátoz.
Na hát az a helyzet, hogy nagyon jó nekem itt :D Megélek minden pillanatot és szeretetet, a nehézségekkel megbirkózom, és mindeközben várom A férjem, hogy megismerjen engem úgy, hogy már én is kezdem magam annak látni aminek ő lát engem.
Comments